Kitabı oku: «A nyaklánc», sayfa 2
KISNÉ BALESETE
Egy nyugtalan éjszaka után lelkileg gyűrött volt, a kávé keserű, nem akart semmit enni hozzá. Volt otthon néhány kétszersült, azt rágcsálta.
Most hogy közeledjek Liliához?
A telefonját a lakásán hagyta és felment a rendelőbe. Két ülése volt. Egyszerű esetek, akik tényleg azért jártak hozzá, hogy beszéljenek.
Majd hallgatok.
Délben lement a lakásba és látta, hogy Lilia már háromszor hívta. Egy SMS tőle: „Ernő, sürgős, hívj!”
Megijedt, mi történhetet vele. Remegett a gyomra az idegeségtől, amikor benyomta a számát.
– Végre! Már egész délelőtt kereslek!
– Mi van, Lilia? Jól vagy?
– Persze, nem rólam van szó. Kisné unokahúga keres, a nagynénijével történt valami. Átküldöm a számát, hívd.
– Köszönöm, mindjárt. – Megkapta a telefonszámot és felhívta.
– Jó napot, Silbernágel Ernő vagyok, keresett.
Egy fiatal hang válaszolt idegesen:
– Doktor úr, a nagynéném, Kis Julianna, aki önhöz jár, kórházba került. Az intenzív osztályon fekszik. Nincs mindig magánál, de sürgősen szeretne önnel beszélni.
– Melyik kórházban van, és mikor lehet látogatni?
– A Péter-Pál kórházban, este hatig, de önt valószínű mindig beengedik.
– Kettőre elmegyek hozzá.
– Én is ott leszek.
Megint Lilia hívta.
– Mi van, Ernő?
– Kisné kórházban van, elég súlyos lehet, mert az intenzív osztályon fekszik.
– Mi történt?
– Nem tudom, az unokahúga nem mondta.
– És te nem kérdezted meg?
– Nem, de kettőre elmegyek hozzá, akkor majd megtudom. Le kell mondanod a délutánt.
– Lemondom.
– Köszönöm, most megnézem, hogy, hogy jutok el a Péter-Pál korházba.
– Elég messze van.
– Taxit hívok, szia.
– Szia.
Hány éves lehet Kisné? Hetvenen felül, de még nem nyolcvan. Hol lehet most a kutyája? Újra Lilia hívta:
– Lemondtam a délutánt, az új időpontokat majd átadom. Rendeltél már taxit?
– Nem.
– Érted jövök, Ernő, légy fél kettőre a taxiknál és elviszlek a kórházba, ott majd megvárlak.
– Nem dolgozol?
– Nem, a délutánt átadtam Mariannak.
– Ott leszek.
Érdekes, miképpen oldódnak meg a dolgok. Nem tudtam, hogy közelítsek Liliához, és Kisné megoldotta. De milyen áron!
Átöltözött, és már indulnia is kellett a megbeszélt helyre. Lilia megállt a taxik helyén és ő gyorsan beszállt az autóba. Már bent ülve nézett először Liliára. Elképesztően szép volt. Egy smaragdzöld ruha volt rajta, az a mostani, térd alá érő divat. A szeme zöld színét még jobban felélénkítette.
– Lilia, gyönyörű vagy!
– Még sohasem mondtál ilyet. Most, amikor egy súlyos beteghez igyekszünk, jut az eszedbe?
– Most látom.
Lilia azzal a kedves, huncut mosolyával, amit oly jól ismert, nézett maga elé.
– Egy darabig az autópályán megyünk, igaz, hogy kerülő, de egyszerűbb, mint a dugók.
– Nekem úgyis mindegy. Tegnap éjjel megkérdeztem Pétert, hogy mikor jönnek. Először délre akarnak menni, aztán ide. Mondtam neki, hogy én akkor Chicagóban leszek és lakhatnak a lakásomban. Utána egy hét Balaton. Így két hét szabadságom lesz.
Lilia a forgalmat figyelte és nem mondott semmit. Közeledtek a kórházhoz.
– A Péter-Pál kórházat az evangélikus egyház támogatja. Talán jobban bánnak azzal a szerencsétlen Kisnével, mint máshol. Itt vagyunk, parkolok.
Bementek a recepcióhoz.
– Kis Juliannához jöttünk, hozzám járt hetente a pszichológiai ülésekre.
– A második emeletre menjenek, ott majd kapnak steril köpenyeket. A hölgy a felesége?
– Igen, és az asszisztensem.
Ernő érezte, hogy Lilia lemerevedik, de mielőtt megszólalt volna, átfogta a vállát:
– Gyere, drágám, menjünk a lifthez!
Beszálltak. A liftben Lilia fejcsóválva kérdezte:
– Ernő, ez most mi akart lenni?
– Szeretném, ha ott lennél, és különben nem engedtek volna be.
A betegszoba előtt Kisné unokahúga várt, egy harminc év körüli fiatalasszony.
– Kádas Judit – mutatkozott be.
– Most mondja el, hogy mi történt.
– Juli nénivel voltam, kávéztunk egy cukrászdában és kint ültünk. Zsuzsu az asztal alatt feküdt, aztán egyszer csak felugrott és átfutott az utcán, Juli néni kiabálva utána. A kutya sértetlenül ért a másik oldalra, viszont Juli néni belerohant egy autóba; egy motorbiciklis ki akarta kerülni, de az autó alá lökte. Aztán jött a mentő, a nagynéném elvesztette az eszméletét. A kutyát megfogtam, és utánuk mentem a kórházba. Még jó, hogy kocsival voltam, így Zsuzsut lent tudtam hagyni. Koponyaalapi törése van, olykor magához tér, aztán megint elveszíti az eszméletét.
– Bemegyek hozzá, aztán még beszélgetünk.
Egy ápoló két fehér köpenyt hozott és bementek. Kis Julianna egy kötéssel a fején láthatólag aludt. A bal lába combig gipszben, és kicsit felhúzva egy emelőcsigával. Mindenütt csövek lógtak a testéből, az ágy végében a kontrolláló monitor. Egy ápolónő volt mellette. Az ablakpárkányon vázában virágcsokor állt. Az ággyal szemben, a falon, egy kereszt. Két széket kaptak, és az ápolónő egyedül hagyta őket a beteggel. Leültek az ágy mellé. Ernő óvatosan az asszony májfoltos kezéhez nyúlt.
– Asszonyom, itt vagyok.
Semmi reakció.
– Kisné, eljöttem, látni akart, Silbernágel Ernő vagyok.
Semmi. Ernő tanácstalan volt. Lilia simogatni kezdte a beteg sovány vállát.
– Juli, eljöttünk, ébredj!
Kisné kinyitotta szemét, és ahogy Ernőt felismerte, elmosolyodott.
– Doktor úr – szólalt meg halkan.
– Eljöttem, hívott.
Most Liliára esett az asszony pillantása.
– Ő ki?
– A menyasszonyom.
– Szép, egyszer én is menyasszony voltam. Vigyázzon rá, doktor úr.
Lilia simogatta a vállát.
– Én meg rá.
– Senkivel sem tudtam úgy beszélni, mint magával, doktor úr, köszönöm, és kérem, ha meghalok, gondoskodjon róla, hogy Zsuzsu jó helyre kerüljön.
– Gondoskodni fogok, nyugodjon meg.
– Most megnyugodtam.
A feje a párnára hanyatlott és elaludt. Kimentek. Jutka a folyosón várta őket.
– Menjünk le a kávézóba!
Leültek.
– Hol van most a kutya?
– Nálam – felelte Jutka.
– Meg tudja tartani?
– Nem, nagyon sokat vagyok úton. Egy kozmetikumokat gyártó cég ügynökeként járom az országot, még az is előfordul, hogy valahol megalszom, ha azon a vidéken van még dolgom.
– A nagynénje arra kért, hogy gondoskodjak a kutyájáról. Lilia, te nem tudnád magadhoz venni?
– Ernő, hogyan? Egész nap dolgozom.
– A gyerekeid otthon vannak.
– Csak az iskolaszünetekben és a hétvégén.
– Vidd el magaddal az üzletbe.
– Nekem nem szabad egy olyan helyen, ahol emberek öltöznek, állatot tartani, ez előírás, mint az élelmiszerüzletekben.
– Láttam már Londonban elég sok olyan üzletet, ahol a tulajdonos kutyája is ott volt.
– Az Londonban volt, nem Budapesten.
– Tehát nincs senki egész nap otthon.
A két nő kérdően tekintett rá.
– Valaki azért otthon van – jegyezte meg Lilia.
– Én? Na, ne!
– Akkor sajnos nem marad más, mint a kutyamenhely. Amennyiben meghal, elviszem oda.
– Ha nem hal meg, akkor sem fogja tudni már a kutyáját ellátni, ő szorul ápolásra.
– Ernő, felvállaltad, hogy gondoskodsz a kutyáról.
– Most gondolkodjunk közösen tovább a megoldáson. Judit, kérem, tájékoztasson bennünket naponta a nagynénje állapotáról.
– Hívni fogom.
– Engem napközben nem ér el, de hívja Liliát.
– Már akartam is kérdezni, Lilia a felesége?
– A menyasszonyom.
Lilia egy nagyot nyelt, aztán megkérdezte:
– Miért élt a nagynénje egyedül? Nem volt családja?
– Nem. Volt egy vőlegénye, de meghalt a háborúban. Nem akart soha senki mást, így csak a kutyája maradt neki. Visszamegyek hozzá.
– Viszontlátásra, és kapcsolatban maradunk.
A MENYASSZONY
Lilia és Ernő is hazafelé tartottak.
– Még túl korán van vacsorázni, velem tudsz maradni?
– Veled.
– Hová menjünk?
– Menjünk a belvárosba.
Leparkolták az autót.
– Most merre? – érdeklődött Lilia.
– Sétáljunk!
– Ernő, mi még soha nem sétáltunk.
– Próbáljuk ki! – és magától érthető mozdulattal átkarolta Lilia vállát.
– Gyere, drágám, ezt is gyakorolhatjuk. Ez a ruha gyönyörű rajtad, te vagy gyönyörű. Kár, hogy nem én vettem neked!
Lilia megállt, és szembefordult vele.
– Mi van, Ernő, mi történt? Mit akarsz? Nem tudok ellenállni, de hogy most engem kísérleti nyúlként használj vagy kezelj, arra nincs szükségem. Bókolsz, fogsz, kedves vagy, mi akar ez lenni?
– Tegnap éjjel elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nem lennél az életemben. Legalább a felét elveszíteném. Nem bírnám ki, és akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, Csillag.
Lilia megölelte, és ráemelte a vizes csillagokat. Ernő érezte a teste melegét és puhaságát.
Nem, nélküle nincs élet!
– Menyasszonyom, eljegyezhetlek? Keressünk egy ékszerboltot!
Ölelkezve indultak tovább, aztán bementek a legközelebbi ékszerüzletbe.
– Mit szeretnél, Lilia?
– Neked kell tudni, hogy most mi van soron.
– Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy gyűrűt vegyek. Válasz egyet.
– Te válasz.
Elkezdték az üveg mögött kiállított gyűrűket nézni. Ernő meglátott egy mélyzöld tűzű smaragdgyűrűt, oválisra csiszolt kővel és kis briliánsokkal kerítve. Kérte az eladó lánytól. Lilia az ujjára húzta – egy kicsit szűk volt.
– Ki tudják tágítani? – kérdezte Ernő.
– Természetesen, holnap érte jöhetnek.
– Nem lehetne most?
– Megkérdezem az aranyművesünket.
Visszajött.
– Megcsinálja, húsz perc múlva kész lesz.
– Megvárjuk, most kifizetem.
Ernő nem nézte az árát, csak kifizette.
– Üljenek ide, ehhez a kisasztalhoz. Megkínálhatnám önöket egy kávéval?
– Köszönjük – mosolygott rá Lilia.
Az eladólány most nézett rá igazán először.
– Kérdezhetek valamit? Nem öné az a tüneményes olaszruha-üzlet itt, két sarokkal arrébb?
– De.
– Ez a ruha is onnan van? – mutatott a ruhájára.
– Igen.
– Száz kilométeres körzetben a legjobb butik! Tényleg megérdemli üzletünk egyik legszebb és legdrágább gyűrűjét! Hozom a kávét.
Leültek, Lilia kisé pimasz mosollyal nézett Ernőre.
– Nem ment volna szerényebben?
– Tegnap azt mondtad, hogy annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagyon jó befektetés.
– A gyűrű nem a tiéd!
– Nem is a gyűrű, te.
Megkapták a kávét, és már jött is aranyműves a gyűrűvel. Megmutatta nekik, Lilia felpróbálta, tökéletes volt. Egy előkelő díszdobozkába tették. Mielőtt indultak volna, Ernő kinyitotta a dobozt.
– Add ide a bal kezed!
– Itt?
– Ha akarod, az utcán is lehet, vagy a pizzériában.
– Akkor már ez a jobb környezet.
Lilia felé nyújtotta a kezét, és Ernő ráhúzta a gyűrűt az ujjára. Aztán lehajolt, és puhán megcsókolta. Az eladólány nézte őket.
– Ha jól látom, most egy eljegyzésen vettem részt. Nagyon sok boldogságot kívánok önöknek, ritkán látni két ilyen szépen egymáshoz illő embert.
Elköszöntek, és egymásba fonódva mentek az utcán.
– Nem mondasz semmit, Lilia?
– De. Eljövök veled Chicagoba, és szó sem lehet két külön szobáról.
– Jobb is, mert akkor én nem tudnék aludni. Menjünk vacsorázni.
Egy pizzériában ültek. Ernő csak Liliát nézte. Olykor megsimogatta, vagy megcsókolta a gyűrűs kezét. Lilia szemme ragyogott. Senkit és semmit sem láttak maguk körül.
– Nem is tudom, hogy mi a legszebb… a ruhád, a gyűrűd vagy a szemed.
– Szerintem a gyűrűm. Ma este érdekes lesz, hogy mit szólnak hozzá a gyerekeim.
– Gondolod, hogy egyáltalán észreveszik?
– Ők? Még azt is észreveszik, amit nem látnak.
– Mennyi idősek most?
– Gábor tizenhárom, Bea tizenhat lesz.
– Nem ismerem őket, és nem is beszéltél róluk.
– Nem is nagyon érdeklődtél utánuk.
Megérkezett a pizza, ettek. Ernő észrevette, hogy Liliának folyik a könnye.
– Mi van, szerelmem, miért sírsz?
– Erre a Hawaii pizzára megint kukoricát tettek, és nem való rá.
– Azért ne sírj, piszkáld félre vagy add nekem.
Lilia úgy meglepődött az ajánlaton, hogy abbahagyta a sírást.
– Neked adjam?
– Én szeretem a kukoricát. Vagy rendeljek egyet kukorica nélkül?
– Nem, ezt a lehetőséget ki nem hagyom – és átkotorta a kukoricát Ernő tányérjára.
– Most komolyan, miért sírsz?
– Olyan sokáig vártam rád, erre a pillanatra, annyit reménykedtem, és most, amikor beteljesült, fáj. Ernő, ha eszedbe jutna idővel feleségül kérni, akkor nemet kellene mondanom.
– Miért?
– Fel kell nevelnem a gyerekeimet.
– Már elég nagyok.
– Nem eléggé ahhoz, hogy ne legyen anyjuk.
– Néhány év, és felnőttek lesznek.
– Erről a néhány évről beszélek én is. A mi kapcsolatunk nem fog igazán megváltozni. Talán tudat alatt ezért is akartam így, hogy teljesíteni tudjam a feladatomat.
– Olykor azért velem maradsz éjszakára?
– Olykor igen, de már egész nap elvagyok, nem tudok még éjszakára is elmaradni. Megszervezek néha egy-egy hétvégét. Akkor a húgomnál lesznek, szeretnek nála, ott vannak az unokatestvéreik.
– Lilia, a gyerekeidnek van egy apjuk. Mi van vele?
– Nem engedem őket hozzá.
– Az apjuk nem szeretné őket látni?
– Szeretné, de nem akarom, már bírósággal fenyegetőzik.
– A gyerekek nem szeretnének vele találkozni?
– Valószínűleg szeretnének, de engem jobban szeretnek, és nem akarnak ellenszegülni.
– Azon még nem gondolkodtál, hogy az apának nem csak joga, hanem belső kapcsolata is van a gyerekeihez?
– Azért hagyta el őket és a gyerekei anyját!
Ernő nem akarta Liliát megbántani, hiszen mindent tudott a házasságáról.
– Szerinted rendben van, hogy mi ketten itt ülünk? Az, hogy szeretsz és én is szeretlek?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Most haladjunk tovább. Kinek köszönhetjük ezt?
Lilia hallgatott.
– A vétkesnek, a bűnösnek, a volt férjednek. Van neki új családja?
– Van két gyereke, még kicsik.
– Megszülettek volna ezek a gyerekek, ha nem hagy el benneteket?
– Hát tőle nem, egy másik férfitől talán. Nem mindegy?
– Nem, az apa ugyanolyan fontos, mint az anya. Nekem is volt apám.
– Azért szeretném az apákat egyszer szülni látni! Az emberiség már régen kihalt volna, ha a férfiaknak kellett volna a gyerekeket világra hozni.
– Ez minden kétségen kívül igaz, a nők többet bírnak és sokkal, de sokkal rugalmasabbak, mint a férfiak. Az igazi teherbírók a nők.
Lilia nevetett.
– Pedig a Paradicsomban Éva vitte bűnbe Ádámot.
– Örülhet is Ádám, hogy Éva odaadta neki a felismerés almáját. Amilyen mamlasz volt, még mindig a Jóisten köntösét fogná, úgy tipegne utána.
– Éva elcsábította!
– Jól tette! Kérsz még egy desszertet?
– Kérek, most meg tudok enni egy egész tiramisut.
– Én is.
Hosszú csókkal búcsúztak, alig tudták egymást elengedni.
– Lilia, feljöhetsz egyszer nappal is hozzám, hiszen te osztod be a napomat!
– Jövök, szerelmem. Holnap este megint itt?
– Mindenáron. Szeretlek.
– Én is téged.
A gyerekei már várták otthon.
– Sziasztok, megjöttem. Ettetek ma rendesen?
Gábor valamit szerelt, Bea a YouTube-ot nézte.
– Ettünk a suliban, de ez azért a rendestől messze van.
– Én még elbírnék egy hamburgert – közölte Bea.
– Én is – csatlakozott Gábor –, és egy kólát.
– Kólához már késő van.
– Akkor egy jeges teát.
– Tőlem? Induljatok hamburgert venni.
– Ezt még össze akarom szerelni.
Bea felállt, és csak most nézett az anyjára.
– Hűha, hogy te milyen jól nézel ki!
Gábor is ránézett, és őszinte csodálattal állapította meg:
– Gyönyörű vagy, anya.
Bea indult, hogy a kerámia malacból, aminek le lehetett venni a fejét, pénzt vegyen ki. A malac ugyan kék volt, de mindennap újra meg lett etetve pénzzel. Lilia nem akarta, hogy pénz nélkül maradjanak, amikor ő dolgozik.
– Bea, nem mész egyedül, Gábor is veled megy!
– Ezt még össze akartam rakni.
– Akkor nincs hamburger!
– Elmegyek egyedül is, ne félj, tudok én magamra vigyázni.
– Aha, de a hamburgert nem lehet megmelegíteni, és ha összeakadsz a haverjaiddal, egy óra múlva jössz csak vissza. Ma este még beszélni akarok veletek.
Odament Gáborhoz, és viccből a hajánál fogva akarta talpra állítani. Bea odaugrott:
– Majd én, a hajcibáláshoz jobban értek.
Lilia megfogta két kézzel a fia fejét, és egy puszit nyomott a feje tetejére.
– Na, gyere!
Bea rámeredt a bal kezén a gyűrűre.
– Ez meg mi?
– Egy gyűrű.
– Honnan van?
– Ernőtől.
Gábor felállt, megfogta a kezét és tüzetesen megvizsgálta.
– Milyen kő?
– Egy smaragd és gyémántok.
– Úgy tudom, hogy a smaragd a legdrágább drágakövekhez tartozik, a rubinnal és a gyémánttal együtt. Ha meghoztuk a hamburgert, utánanézek az interneten. Végre észrevette a nagyokos! – vigyorgott Bea.
– Mit?
– Hát azt, hogy szereted.
– Ti tudtátok?
– Ah, anya, még a hangod is megváltozott: ha vele beszéltél vagy róla meséltél valamit, lágyabb lett – bólogatott bölcsen Gábor.
– Soha nem említettétek.
– Nem, de sokszor, amikor láttuk, hogy milyen szomorú vagy, nagyon sajnáltunk és drukkoltunk neked.
– Ez egyeljegyzési gyűrű.
– Hallod, Gábor? Anyánk menyasszony lett!
– Menjetek már hamburgert venni, és utána beszélgetünk.
A gyerekek elmentek. Lilia vette a mobilját és írt egy SMS-t Ernőnek: „Drágám, a gyerekeim már kezdik az idomításomat!”
Ernő válasza: „Te is tudsz kétlábon állni és forogni, mint Kisné Zsuzsuja?”
Lilia: „Nem, mert nincs itthon kutyakeksz.”
Ernő: „Majd veszek egy dobozzal! Hogy tudsz ennyire hiányozni, édes?”
Lilia: „Te is, mintha kettévágtak volna. Szeretlek.”
Ernő: „Hívj később, szeretném a fejleményeket tudni.”
Bea és Gábor vártak, amíg sorra kerülnek.
– Te, Bea, ha eljegyezte, lehet, hogy majd feleségül is akarja venni?
– Ez logikus lenne.
– Akkor mi lesz velünk?
– Nem tudom, hiszen nem is ismerjük Ernőt.
– Nem akarok egy mostohaapát!
– Mondd, neked hiányzik apa?
– Nagyon. Neked nem?
– Nem annyira, de igen. Van két kistestvérünk, és még sohasem láttuk őket.
– Féltestvérünk.
Visszaértek a lakásba.
– Most üljünk az asztalhoz és nehogy a dobozból akarjátok enni, mert akkor elmegyek.
– Egy pillanat – mondta Bea, és a komputer elé ült. Kikeresett néhány ékszerüzletet és megnézte a smaragdgyűrűket. Félig visszafordulva közölte az árakat.
– Tehát háromszázezertől egymillió-kétszázezerig mennek az árak. Hol vettétek?
– A belvárosban.
– Mindjárt megnézem. Drágább helyet nem találtatok?
– Ez esett útba.
– Hogyhogy?
– Sétáltunk.
– Nem dolgoztál?
– Nem.
– Akarod a gyűrűd árát tudni? Ugyanis itt van.
– Nem. Ernő választotta, ő akarta.
– Ennyi pénze van?
– Ezek szerint.
– És miért nem dolgoztál?
– Elkísértem a kórházba egy kezeltjéhez, aki valószínű haldoklik. Ott aztán felmerült a kutya problémája.
– Mi?
– Ernő felvállalta a kutyája elhelyezését, ha a gazdája meghal. Engem is megkérdezett.
– Jaj, de jó lenne! – ujjongott Gábor. – Hozzuk ide!
– Kisfiam, mi egész nap házon kívül vagyunk.
– Kár.
– Augusztus végén elmegyek vele egy hétre Chicagóba, ti akkor Rózsikánál lesztek. Utána elmegy a Balatonhoz a testvérével és a családjával. Azt gondoltam, menjünk mi is el. A testvére Svédországban él, és neki is van két gyereke. Megismerhetnétek Ernőt, és így még érdekesebb lenne.
– Hogy fogunk a gyerekekkel beszélni? Tudnak magyarul?
– Nem, csak az apjuk. Majd angolul.
– Mi nem tudunk jól angolul.
– Nem olyan nehéz, és tanítsátok őket magyarra.
– Anya – szólalt meg félénken Gábor –, Ernő nem akar majd téged feleségül venni?
– Ez lenne a folyamat, de megmondtam neki, hogy ez most még nem megy, csak akkor, amikor ti is idősebbek lesztek.
– Nem akarok egy mostohaapát.
– És a saját apád hiányzik?
– Igen.
– Megkeresem a telefonszámát és felhívom.
Gábor bizonytalanul pillantott rá.
– Nekem megvan, hívd fel most.
Mind a két gyerek bizakodva, félve várta a válaszát.
– Még nincs olyan késő, hívd most.
– Add ide a számát.
Gábor boldogan ugrott a mobiljáért.
– Ugye itt maradhatunk, amikor telefonálsz? – könyörgött a fiú.
– Itt, csak legyetek csendben.
Nem volt egyszerű a volt férjét felhívni, gyorsabban vert a szíve.
– Szervusz, Róbert, Lilia vagyok.
Csend.
– Lilia, a volt feleséged, és a gyerekeid anyja.
Róbert végre megszólalt:
– Valami baj van? Történt velük valami?
– Nincs semmi baj, a gyerekeid szeretnének találkozni veled. Mi lenne a következő hétvégével?
– Nagyon jó lenne. Lilia, veled meg mi történt?
– A gyerekeknek hiányzol, és látni szeretnének.
– Jó, de te eddig nem így viselkedtél.
– Rájöttem, hogy joguk van az apjukhoz, és én csak hálás lehetek neked azért, mert elhagytál.
– Hálás?
– Ha nem hagysz el, akkor soha nem találom meg azt az embert, aki tényleg hozzám tartozik.
– Lilia, látlak téged is rövidesen?
– Gyere értük, akkor majd látsz.
– Szombaton tízre, jó lesz?
– Jó.
Gábor az izgalomtól remegve állt az anyja mellett. Lilia átadta neki a telefont.
– Apa, én vagyok az, Gábor. Értünk jössz?
– Igen.
Most Bea kapta ki a kezéből a mobilt.
– Apa, Bea vagyok, milyenek a kistestvéreink?
– Majd meglátod, kislányom. Boldog vagyok, hogy látni foglak benneteket.
– Mi is.
Lilia az asztal mellett ült, a lapjára hajtotta a fejét és sírt. A gyerekek körbefogták és kedvesen vigasztalták.
– Anya, ne sírj, látod, most mindenki boldog – puszilgatta Gábor.
– Igen, kisfiam.
Éjfél előtt jutott hozzá, hogy Ernőt hívja, aki azonnal felvette:
– Már úgy vártam a hívásodat. Idomított vagy?
– A mai nap csak az idomításról szólt, te kezdted.
– Hogy volt velük?
– Nagyjából úgy, ahogy gondoltam, de képzeld, már régóta tudták, hogy szeretlek. Ettől azért ledöbbentem. Sajnáltak, és drukkoltak nekem.
– Nagyon szerethetnek a gyerekeid.
– Persze. Aztán kiderült, hogy hiányzik nekik az apjuk és felhívtam Róbertet. A hétvégén értük jön.
– Tényleg idomítva lettél. Hiányzol, borzasztóan hiányzol, majd’ belebolondulok.
– Te is nekem, drágám. Holnap legkésőbb vacsora.
– Ugye előtte még beszélünk?
– Ki sem bírnám, hogy addig ne halljam legalább a hangodat. Aludj jól, egész éjjel a gyűrűdet fogom majd.
– És én mit fogjak?
– Hát, nem tudom, álmodj rólam.
– Jó éjt, szerelmem.
