Kitabı oku: «Éhség – Hazatérés», sayfa 2

Gabriel komor elégedettséggel nyúlt végig a drága bőrkanapén, mely legkedveltebb bútordarabjai közé tartozott. Az ivástól mindig eltunyult kissé. Rágyújtott, hosszan beszívva a füstöt, majd a whiskysüvegért nyúlt. Elmerengve lötykölgette az italt, mikor váratlanul kialudt a komódon álló lámpa fénye. Nocsak. Nem várt vendéget az éjjel – ami azt illeti, az így érkezőket soha nem látta szívesen vendégül. A lámpa fénye ismét kigyúlt, s a félhomályban egy apró, vékony alak körvonalai rajzolódtak ki. Egy nőé, aki vastag, fekete csipkepalástba burkolt testével, feje tetejére tűzött, piszkosszőke hajával, s keskeny vágású szemeivel inkább hasonlított egy groteszk dögkeselyűre, mint emberi lényre.

– Mit keresel itt?! Még nem telt le…

– Szóval itt laksz – vágott a szavába az asszony. Hideg hangjából Gabriel arra következtetett, hogy nincs éppen elragadtatva a lakásától.

Kecses léptekkel járt körbe a szobában, tekintetét körbejártatva a bútorokon. Nem ért hozzá semmihez, csak rosszallóan csóválta a fejét.

– Képes voltál feladni a Családot ezért…

– Nézd, Arwel… nem hiszem, hogy azért állítottál be hozzám, hogy lakberendezési vitát folytassunk. Nyögd ki végre, mit akarsz, vagy kotródj.

Az asszony bosszúsan méregette. A kemény szavak feldühítették, de nem is számított másra. Belátta, hogy minél hamarabb közli a mondandóját, annál hamarabb túleshetnek a látogatáson, amiben egyikük sem lelte épp örömét.

– Valóban nem telt még le az idő… De ez kivételes eset. A Család hívat, s tudod, hogy ez mit jelent.

Most Gabrielen volt a sor, hogy dühödten meredjen a nagynénjére. Igen, nagyon is jól tudta, mit jelent a Család hívása. Ha az ember eleget tett a kérésüknek, az egyenlő volt egy oltári szívással, ha viszont valaki nem ment el, a Családnak jogában állt megölnie az illetőt.

– Megtudhatom, milyen okból hívattok?

– Nem. – Micsoda meglepetés. – Holnap este megtudod, ne félj.

Azzal Arwel távozott. Gabriel értetlenül meredt hűlt helyére. Nem tudta, mit terveznek vele, amiért muszáj megjelennie a Család összejövetelén, de az ilyesfajta meghívások soha nem jelentettek jót.

Na, nem, ehhez most semmi kedve. A nagynénje és udvartartása volt a legutolsó, amire most vágyott. De tudta, hogy a találkozás immár elkerülhetetlen. Meg kellett jelennie a Család tagjai közt, ha meg akarta őrizni a békességet.

Csak hogy kezdjen magával valamit, egyenként felhúzta a redőnyöket. Most, hogy nagynénje elment, ismét magára maradt… Az az őrült gondolata támadt, hogy még a megátalkodott perszóna is jobb társasága lenne, mint a néma falak.

Az ablakon kitekintve még látott egy-két arra járó embert az utcán. Irigykedve nézte őket. Mit meg nem adott volna érte, ha köztük járhatna, ha részt vehetne a város zajos életében!

Ahogy Gabriel végighajtott a kihalt folyóparton, szinte nem is nézte az utat, csak bosszúsan meredt maga elé. Gyűlölte ezeket az estéket, amiket rokonsága körében kellett eltöltenie.

Letörten pillantott végig a vizet övező kietlen tájon. A város ezen részére senki nem merészkedett önként. A folyót ócska drótkerítés vette körül, a kiszáradt, göcsörtös hársfákat már rég benőtték a gyomok, amelyek úgy fojtogatták a haldokló növényzetet, mint mérgeskígyó az áldozatát. A folyó zavaros vizén szemétkupacok úsztak, a levegőben oszladozó dögök súlyos bűze terjengett.

Kilométereken keresztül nem látott mást, csak a szennyszínű, iszapos habokat. Végül az út mellett felbukkantak az első ütött-kopott viskók. Megérkezett.

Ez a siralmas környék valaha a Rosewill-i temető része volt, de erről már csak az itt-ott fellelhető, enyészetnek indult csontkupacok árulkodtak, amelyeket az elvadult kóbor kutyák kikapartak a földből. A sírköveket lassan benőtte a növényzet, s nem maradt más a parcellák helyén, csak egy elhanyagolt, gazokkal teli bozótos, amit az emberek csak jobb híján neveztek erdőnek.

A környékbéli gyerekek gyakran riogatták egymást kísértethistóriákkal. Pár kissrác fogadott, hogy melyikük mer egy éjszakát eltölteni itt. Az egyikük, Peter végül kimászott a szobája ablakán, s egy zseblámpát magához véve kimerészkedett a régi temetőbe. Azonban az alatt az egyetlen éjszaka alatt nyomtalanul eltűnt. Ennek már tizenkét éve, s azóta sem érkezett hír róla. Természetesen a szülők azonnal futottak a rendőrségre, de mindhiába; a keresés nem hozott eredményt. Peter szülei azonban nem adták fel ilyen könnyen; miután a rendőrök lemondtak a kisfiú megtalálásáról, az édesanyja és az édesapja pár önkéntessel és hozzátartozóval még hetekig folytatták az erdő átkutatását. Végül fél évbe telt, mire az asszony is elfogadta; a kisfiú minden bizonnyal nem élte túl.

A tragédia nagy port kavart a környéken, s azóta senki nem merészkedett az erdő közelébe.

Gabriel nagyon is jól tudta, hogy mi történt azzal a gyerekkel, s mikor a hír a fülébe jutott, végképp elzárkózott a Családtól. Az évi egy látogatás azonban továbbra is azon szükséges rosszak közé tartozott a számára, amit szívesen elkerült volna, ha teheti. De ha nem akarta az egész Nyugati Klánt maga ellen fordítani, akkor kénytelen volt megjelenni náluk.

Behajtott az erdőbe, s leparkolt a fák között, hogy senki ne szúrja ki a kocsit. Erre nem csak azért volt szüksége, mert könnyűszerrel elköthették volna a Bentley-t. Nem, az sokkal jobban aggasztotta, hogy a Család mit szólna, ha megneszelnék, hogy gépjárművet használ.

Nehézkes léptekkel a fák között meghúzódó tisztás felé vette az irányt. Ez volt annak idején a nagy múltú, nemesi családok parcellája, s a földből kiemelkedő, hatalmas sírkövek és kripták eredeti állapotukban magasodtak az arra járó fölé. Bár a moha s a kúszónövények vastagon beszőtték őket, az idő nem fogott rajtuk.

Gabriel kelletlen léptekkel lecsoszogott az egyik kripta nyirkos lépcsőjén, amely egy kőből faragott előtérbe vezetett. Az előtér polcain sorakoztak örök nyughelyükön a „Nagy Múltúak”, vagyis, a Család azon tagjai, akik megengedhették maguknak, hogy idő előtt fűbe harapjanak, hisz’ mázlijukra valami hatalmas, hősies tett közepén múltak ki. Gabriel fanyarul elhúzta a száját, ahogy az urnákra pillantott. Hát persze… a Családban egyenesen főbenjáró szégyennek számított, ha valaki idő előtt ment el, s az ilyesfajta árulóknak nem is járt ki a tisztességes temetés. Azonban ha valaki egy jó kis tömegmészárlás közepén, tegyük fel, lelövette magát, akkor az a „Nagy Múltúak” közé emeltetett.

Ahogy egyre közeledett a kőfalba süllyesztett bejárat felé, úgy érezte, mintha súlyokat kötöttek volna a lábára. Legszívesebben sarkon fordult volna, de tudta, hogy nem teheti.

Mielőtt belökhette volna a kripta ajtaját, az hangtalanul feltárult előtte. Ahogy sejtette, Arwel állt előtte, s széles mosollyal fogadta. Ajkai közül kivillantak fehéren izzó szemfogai. Mivel asszony volt, azok sokkal kisebbek voltak, mint férfitársaié. Ugyanakkor senki sem mert ujjat húzni vele; agresszivitása és vérszomja legendás volt.

Gabriel meg sem próbálta viszonozni a neki címzett mosolyt. Mindketten pontosan tudták, hogy nem önszántából van ott, ahogy azt is, hogy Arwel szívélyes viselkedése nem őszinte. Bár mosolygott, a szemei villámokat szórtak, ha csak meglátta unokaöccsét. Most az egyszer ne cseszd el… Gabriel mindig ezt olvasta ki a tekintetéből.

– Bent már igazán jó a hangulat – jegyezte meg most sokat sejtetően.

Gabriel pontosan tudta, hogy ez mit jelent; ha szexről volt szó, fajtársai általában nem válogattak. Arwelt követve áthaladtak a külső helyiségen, amely egy hosszú folyosóra vezette őket. A férfit minden nyomasztotta; az alacsony mennyezet, amely épp, hogy nem súrolta a fejüket; a plafonról alálógó, üvegburába erőltetett gyertyák, amelyek suta fényükkel épp csak annyira világították meg a falakat, hogy az ember ne bukjék orra a saját lábában.

Végül megérkeztek egy hatalmas, amfiteátrumra emlékeztető szobába; a mennyezet itt is ugyanolyan alacsony volt, azonban a padlóba süllyesztett medence, a kőből faragott kandalló, s a pazar, színes szőnyegek és párnák már-már barátságossá tették a hideg kőfalakat.

Pontosabban barátságossá tették volna, ha a Gabriel szeme elé táruló látvány és az orrát megcsapó szagok nem töltötték volna el tömény undorral. Akárhányszor is lépett be ebbe a szobába, úgy érezte: minden ép elmével rendelkező ember a padlóra okádna, ha ilyet tapasztalna.

A Család épp kedvenc időtöltésének hódolt; a káprázatos szőnyegeken henteregtek, s a kárpitokat beterítő vér arról árulkodott, hogy ma este hamar belecsaptak a szórakozásba. Gabriel a sarokba pillantott; az unokatestvére, Ryon épp három nőtársát kényeztette. Egyikük felette térdelt; a férfi kábultan a combjába harapott, miközben egy másik rajta lovagolt. A harmadik lány e mellett a nő mellett térdelt; a mellbimbóját cirógatta, s ajkuk heves csókban forrt össze.

Gabriel elfordította a fejét róluk, s pillantása most egy másik párocskán akadt meg; az egyik férfi hanyatt fekve, széttett lábakkal tűrte, hogy Arwel párja, Magory a torkába mélyessze két szemfogát, s kéjesen szívogatni kezdje, miközben ujjait egy percre sem vette le a férfi duzzadt vesszőjéről. Kortyolt egy párat a véréből, majd elé térdelve az ajkai közé vette lüktető férfiasságát. Az hátravetett fejjel, gyönyörrel telve figyelte a férfit, miközben dús, barna hajzuhatagába túrt.

Gabrielnek ennyi elég volt a műsorból; szokás szerint lekuporodott a fal mellé, minél messzebb maradva társaitól, s inkább az italkínálatot vette szemügyre; töltött magának egy pohár bort, s merően maga elé bámult. Arwel szerencsére nem vesztegetett több időt rá; nagynénje már rég lemondott róla, hogy megpróbálja „visszatéríteni a Család hagyományaihoz”, s megelégedett annyival, hogy Gabriel jelen van a körükben.

Helyette inkább visszatért otthagyott partneréhez; a lány aranybarna haja már rég kicsúszott kontyából, s most kócos tincsekben terült szét az arca körül. Ahogy észrevette a felé közeledő nőt, arcán izgatott, várakozó mosoly terült szét. Azonnal szétnyitotta selyempalástját; meztelen teste feltárult, mellei szinte világítottak a gyertyák fényében, s lábait engedelmesen széttárva, kihívóan végignyúlt a földön. Na, igen… Gabriel jól tudta, hogy a nagynénje imádja a fiatal nőket. Ha csak tehette, azzal töltötte az idejét, hogy kettőt-hármat az ágyába csábítson, s a nappali órákban is velük volt.

A férfi nem ivott bele az italába, csupán az orrához emelte a poharat; a bor parafaillata elvett valamit abból a bűzből, ami a szobából áradt. A Család hagyományai között ugyanis nem szerepelt a tisztaság szeretete. Gabriel minduntalan csalódottsággal vegyes utálattal tekintett körbe, ha csak itt járt; a padlót beterítették az emberi belsőségek és csontvázak s a kővé száradt vér, csakúgy, mint a földre borult italok, a szőnyegekbe kenődött ennivaló, s a mulatozások egyéb nyomai. A többiek mit sem törődtek ezzel; akár a hiénák, kéjesen vihorászva fetrengtek saját mocskukban, az ópiumtól és a bortól megrészegülten. Gabriel lemondóan tekintett végig a gyönyörtől vonagló nőkön, akik minden este kiéhezett tigrisként vetették rá magukat a csapat férfitagjaira, s ölni is képesek lettek volna, ha valaki megtagadja a testüket tőlük. A Család számára mindegy volt, férfi vagy nő, nekik ugyanaz volt a lényeg; hogy valamelyest kielégítsék vérszomjukat, s csillapítsák vágyaikat.

Gabriel gyűlölte őket, s nem egyszer került vérre menő vitába velük, mert nem volt hajlandó hálni a Család tagjaival. Ezek a szajhák képesek voltak hivalkodó ékszereikkel körülvenni magukat, hajukat elegáns kontyba tűzni, s finom, drága selymeket és csipkéket magukra ölteni, de a testükből áradó bűztől, a fogukra száradt vértől, s a körmük alatt éktelenkedő maradványoktól a férfi minduntalan viszolyogni kezdett.

Ekkor izgatottság söpört végig társain, ami őt is kizökkentette merengéséből. Az asszonyok és férfiak mind-mind körbekuporodtak a szőnyegen, s Arwel jelent meg mellette. Gabriel értetlenül nézett a nőre. Aztán beugrott neki; igen, az áldozati szertartás. Legalábbis a Család így hívta azokat az alkalmakat, amikor mindenki összegyűlt, hogy végignézzék, ahogy a férfiak nyilvános megaláztatásoknak teszik ki az este elejtette emberi nőket. Gabriel számára ezek voltak a leggyűlöletesebb órák, amióta megszületett; a társai a meztelenre vetkőztetett szüzeket egy kampóra lógatták fejjel lefelé, kezeiket a lábaikhoz kötözték, s mialatt a Család elszavalta az Istenekhez szóló imákat, a férfiak egyesével megkorbácsolták az aznapi áldozatukat. De a móka csak ezután következett; a nőket egy asztalhoz kötözték, s azok úgy vergődtek tehetetlenül, hanyatt fekve, szétfeszített combokkal, mint a hátukra fordult bogarak az út szélén. Nem egy közülük megfulladt a szájába tömött rongyoktól, s ők voltak a szerencsésebbek; a többieknek először végig kellett szenvedniük a szertartás többi részét.

Gabrielnek hosszú éveken keresztül kellett néznie, mit tesznek társai ezekkel a fiatal lányokkal, de részt venni nem volt hajlandó benne. Minden, az első alkalmon átesett férfinak kötelessége volt, de ő kivételt jelentett.

Ekkor ismét megjelentek a szobában férfitársai, a vének pedig ütemesen verni kezdték a dobokat. Ahogy egyre közelebb értek a szertartás végéhez, azok az átkozott dobok egyre gyorsabb ritmusban szóltak. Gabriel figyelte, ahogy Magory fél kézzel felemeli és a kampóra akasztja az aznap esti lányt, mintha csak súlytalan lenne. A nő nem sírt; túlságosan meg volt rémülve, semmint hogy sírni tudott volna. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, s elkeseredetten kapálódzott béklyóiban. Ez már csak az életösztön kilátástalan küzdelme volt; tudta, hogy nincs menekvés. Próbálta elfordítani a fejét, hogy lássa, mi fog vele történni, de azok ezúttal is jó munkát végeztek; a lány moccanni sem tudott.

Gabriel körbepillantott az asszonyokon; azok széles vigyorral, izgatottan mocorogtak a helyükön. A szertartás végéig nem kelhettek fel, de alig győzték kivárni a pillanatot.

Gabriel ismét a lányra pillantott. Rosszul tette; a nő könyörgő tekintete rávetült, s hirtelen félelem helyett döbbenettel vegyes reménykedést lehetett leolvasni róla; Gabriel volt az egyetlen, akinek az arcán éhes izgatottság helyett szánalmat és undort látott. A lány tágra nyitott szemekkel meredt a férfira, s betömött szája ellenére is beszélni próbált. Gabriel nem egyszer találkozott már ezzel a pillantással; a foglyok többsége észrevette rajta, hogy pokolba kívánja az egészet, s ösztönösen felé fordultak, a segítségében bízva. A férfi minden egyes alkalommal szembesült azzal a vidám kis felismeréssel, hogy bármit is próbálna tenn, hasztalan lenne. Annak esélye, hogy meggyőzze a Család tagjait a lány szabadon engedéséről, nemhogy esélytelen, hanem egyenesen röhejes ötlet volt. Egymaga pedig aligha tudta volna kiszabadítani az áldozatokat; még a kripta ajtajáig sem jutottak volna, a Család már ki is végezte volna őket.

Nem bírta tovább elviselni a lány kérlelő tekintetét. Szó nélkül felpattant a helyéről, s még mielőtt bárki visszatarthatta volna, szinte kimenekült az erdei tisztásra. Rágyújtott, idegesen szívva be a füstöt, ami úgy hatott rá ilyenkor, mint fuldoklóra a friss oxigén; kissé megnyugodott tőle, s feje is kitisztult. Ujjaival végigszántott a haján, egyhelyben toporogva a kripta előtt. Tudta, hogy nemsokára vissza kell mennie, de abban biztos volt, hogy a szertartás végignézésére nem kényszerítheti senki; inkább ő is ott pusztul abban a nyomorult kriptában, mintsem hogy részt vegyen a Család elfajzott, perverz játékaiban.

Csak pár perc enyhülést hozó magány jutott neki; mint ahogy azt jól sejtette, Arwel azonnal utánament, hogy visszaráncigálja. Az asszony nem nézett rá; megállt mellette, de csakúgy, mint ő, nagynénje is mereven maga elé tekintett. Végül rideg hangon megszólalt; a szavaiból áradó megvetés nem lepte meg különösebben a férfit.

– Nem tudom, mi a franc volt ez megint, de tőled nem is számítottam másra. Hidd el, nekem is örömre szolgálna azt mondani, hogy most már elkotródhatsz, de a mai este kivételes; a szertartásnak mindjárt vége, s akkor vissza kell jönnöd közénk… napkeltéig velünk kell maradnod – azzal sietős léptekkel faképnél hagyta.

Nocsak… – gondolta. Vajon milyen meglepetéseket tartogat még számára a hőn szeretett Család?

Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja. Amint belépett a kripta ajtaján, Arwel eléje sietett, s tőle szokatlan módon meghajolt előtte. Gabriel meghökkent az alázatos mozdulaton, s rosszat sejtett; a Család csak ünnepi alkalmakkor ragaszkodott az ilyesfajta formalitásokhoz. Főként, ha róla, Gabrielről volt szó.

Mégsem figyelt nagynénje szavaira. Ugyanis az asszony feje fölött elpillantva remek rálátása volt az áldozati szertartás nyomaira; a lány még mindig ott hevert az asztalhoz kötözve. Már halott volt; a Család hagyományosan élve szétmarcangolta az áldozatokat, mintegy hatásos záróakkordként. Gabrielbe most villámként csaptak az emlékek: gyermekkorában számtalanszor végignézte, ahogy az éles fogak a húsba vájnak, a nők pedig tehetetlenül üvöltöttek földöntúli kínjaik között.

– Itt az idő, hogy elmondjam, miért tartottam oly fontosnak, hogy eljöjj ma este – búgta az asszony ünnepinek szánt, méltóságteljes hangon. – Ezennel tudatom veled, hogy nem kisebb megtiszteltetésben van részed, minthogy nőül veheted a dicsőséges Magory Főherceg leányát, Raven hercegnőt.

Gabrielre úgy hatottak ezek a szavak, mintha súlyos kövekkel telt volna meg a gyomra… Végre magához tért merengéséből, de képtelen volt megszólalni, csak mély döbbenettel, elakadt lélegzettel bámulta nagynénjét. Ez nem lehet igaz… Ha házasságra lép az unokatestvérével, azzal neki befellegzett. Pontosan tudta, miért teszi ezt Arwel; ha elveszi a hercegnőt, azzal végképp a Család elkötelezettjévé válik, hisz’ egy királyi sarj kezét csak az nyerhette el, aki a legméltóbbnak bizonyult. Ennek mércéje többnyire a kegyetlenség volt. Vagyis a Család olvasatában a hősiesség. Aki a legtöbb emberi lényt gyilkolta meg, s a legválogatottabb módszereket alkalmazta a kínzásukra, csak az nyerhette el egy nemesi származású nő kezét. Ezek a tettek még a rangot is háttérbe szorították, pedig a Család tagjai adtak a jó vérvonalra.

Gabriel, bár a „Nagy Múltú” Assino fia volt, vagyis a hajdani Főherceg közvetlen leszármazottja, soha nem gyilkolt, ezzel a ranglista legaljára került. A férfiak általában sportot űztek az emberek vadászatából.

Gabriel lázasan kutatott az elméjében, hogy milyen kiutat találhatna a helyzetből. A váratlan események teljesen megbénították, s engedelmesen tűrte, hogy nagynénje kézen fogja, akár egy nyűgös kisgyermeket.

– Kérlek, most jöjj velem – folytatta az asszony rezzenéstelen arccal –, hogy megfelelően tudd fogadni a társadat.

Ahogy elhaladtak a Család tagjai előtt, Gabriel érezte a belőlük áradó jeges megvetést; azok, bár Arwelhez hasonlóan mély meghajlással fogadták, lehajtott fejüket megemelve gyűlölködő pillantásokat vetettek rá, s a férfi pontosan tudta, hogy szívük szerint soha nem asszisztálnának a frigyéhez. A főhercegi párnak azonban senki nem mondhatott ellent.

Arwel bevezette az egyik hátsó folyosóra, ahonnan a Család tagjainak lakosztályai nyíltak. Ahogy kikerültek a kíváncsi szemek kereszttüzéből, Arwel sutba dobta a tiszteletteljes hangnemet; berángatta a férfit az egyik szobába, majd ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a nő megragadta a nyakát, s a levegőbe emelve a falnak nyomta. Hihetetlen ereje volt, ezt Gabriel nem egyszer tapasztalta már.

– Ide figyelj, te nyomorult – fröcsögte gyűlölettől összeszűkült szemekkel. – Ígéretet tettem apádnak, hogy az életem árán is megóvlak, s biztosítom számodra a herceghez méltó életet. Ha nem tettem volna, most megölnélek. A Család szégyene vagy, s csak apád emléke tart vissza minket attól, hogy ne végezzünk ki, mint egy utolsó korcsot. Remélem, ezzel tisztában vagy.

Gabriel nem felelt, csak szótlanul nézte dühöngő nagynénjét. Már rég tisztában volt mindezzel, bár Arwel nem mondott teljesen igazat. Az apja a halála előtt nem arra kérte őt, hogy óvja meg a fiát. Nem, Assino már régen nem hitt benne, s a nemesi sarj védelme egyvalamire szolgált; a makulátlan vérvonal megóvására. Amíg ő élt, a Család számára olyan volt, mint egy spermadonor, amely biztosította a számukra a megfelelő utódok nemzését.

De nagynénjétől nem várt mást, mint effajta szónoklatokat; előszeretettel vágta az arcába, ha csak tehette, hogy a Család mintegy föláldozza magát a kedvéért, minden szeszélyét kiszolgálva. Szembenéznek még azzal a végzetes szégyennel is, amelyet a Klán többi tagjától el kell szenvedniük, ha csak neve szóba kerül.

Arwel elengedte; ernyedten csúszott le a fal mentén, akár egy rongy. Nagynénje még vetett rá egy utolsó megvető pillantást. Zihálva igazgatta kontyából kiszabadult tincseit, s igyekezett úrrá lenni dühén. Végül anélkül, hogy rápillantott volna, az ágy felé intett.

– Szerencséd, hogy Raven jó nevelést kapott. Egy porcikája sem kívánja, hogy frigyre lépjen veled, de hercegi sarjhoz méltóan viseli a helyzetét. Ajánlom, hogy te sem tégy másként, s ne hozz újabb szégyent ránk azzal, hogy méltatlanul viseltetsz iránta. Most pedig öltözz át. Így – gúnyosan végigmérte a férfit, aki még mindig öltönyében feszített – nem állhatsz ki a Család elé.

Azzal elhagyta a szobát. Gabriel keserűen pillantott az ágy felé, amelyen már gondosan ki voltak készítve a megfelelő ruhadarabok. A fekete bőrnadrág, vörös selyempalást, s a súlyos aranyékszerek inkább illettek volna egy elfuserált rockzenekar videoklipjébe, mint eljegyzési szertartásra. Gabriel végigpillantott a lakosztályon, ami egykoron az övé volt; a drága bársonykárpitok, olajmécsesek, s az ósdi fabútorok látványa ismét elcsüggesztették.

Gyermekkorában még őszinte elszántsággal próbálta meggyőzni társait arról, hogy el kellene hagyniuk a kriptát; abszurd gondolat, hogy a föld alatt éljenek, barbárok módjára gyilkolva, s emberi maradványok között csússzanak-másszanak a földön.

Gabriel gyakran kiosont a kriptából, főleg a téli napokon, amikor hamar sötétedett; bemerészkedett a város emberlakta részeire. Eleinte hihetetlenül félt, hisz’ ő is hallotta a Család vénjeitől azokat a mendemondákat, amelyek az emberek kegyetlenségéről szóltak. Ezekben a történetekben az emberek nem voltak mások, mint állatok, akik nem tiszteltek semmit és senkit. Ők, ahogy az idősebbek mondták neki, nem rendelkeznek oly fejlett kultúrával, oly fennkölt történelemmel, oly gazdag hagyományokkal, mint fajuk Klánjai. Ahogy a vének mondták, ezek a lények megtagadják saját fajukat, kitaszítják gyermekeiket, elűzik atyjukat, s saját életüket is sárba tiporják koszos kis fillérjeikért. Gabriel akkor hitetlenkedve hallgatta őket, s bármennyire is félt ezektől a lényektől, a kíváncsiságát nem tudta legyűrni; még kamasz volt, amikor először közelebb merészkedett hozzájuk.

Gyalogszerrel jutott be Rosewillbe, s bejárta minden szegletét. Ámulva figyelte a villódzó fényeket, az autókat, amelyek sebesen és zajosan szelték az utakat, az emberi nőkkel pedig nem tudott betelni. Nem mert odamenni hozzájuk, de egyre közelebb óvakodott, hogy minden porcikájukat láthassa. Annyira mások voltak, mint a Család tagjai. Élettel telik, bársonyos bőrűek, a nevetésük pedig a fiú szívéig hatolt. A legjobban mégis az illatukat szerette.

A testvére, Amathist észrevette, hogy nem tölti otthon az éjszakákat. Egyszer utánaosont, s amint meglátta, hogy a fivére a városba megy, azonnal beárulta őt a szüleiknél. Amathist gyűlölte őt, amiért atyjuk állandóan kivételezett vele, s abban reménykedett, hogy ha sikerül valami igazán alávaló dolgon kapnia őt, akkor apjuk előtt ő léphet a bátyja helyébe.

Assino furcsálkodva hallgatta Amathist beszámolóját, s amint Gabriel hazatért, magához hívatta. Öccse sötét elégedettséggel kísérte Gabrielt a színe elé, arra várva, hogy végre megbüntetik az engedetlenségéért. Assino azonban úgy határozott, hogy a fia már elég érett rá, hogy kimehessen vadászni a Család férfitagjaival. A vezető szíve szerint még várt volna ezzel; szerette volna, ha fia megerősödik, mielőtt portyára indul a csapattal. De látva kalandvágyát biztosra vette, hogy Gabriel azért járt ki éjszakánként a tudta nélkül, hogy egymaga elfogjon egy embert, melyet áldozatként mutathat be a vezető szent színe előtt, ezzel biztosítva feltétlen hűségéről és rátermettségéről. Assino végtelenül büszke volt, s elnézően mosolygott gyermekére, édesanyjuk, Amalthea pedig némán könnyezett. Gabriel nem mert megszólalni, s úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem árulja el az igazságot. Amathist ellenben fuldoklott a méregtől, amikor tudomására jutott a döntés. A Család férfitagjai elismerően veregették az ifjú vállát, hisz’ rég nem ért már senkit ilyen megtiszteltetés, hogy az első alkalma előtt a vadászok tagjai közé emeljék, az asszonyok pedig már azon gondolkoztak, hogy vehetnék rá Assinót, hogy az ő leányaik közül kerüljön ki Gabriel jövőbeni párja.

Persze az ígéretes kezdet után a folytatás már nem volt olyan fényes… Gabriel újra és újra kudarcot vallott, a vadászathoz végtelenül ügyetlen volt, undorodott a vértől, s gyakran futni hagyta az áldozatait. Képtelen volt gyilkolni, bár tudta, hogy ha nem táplálkozik rendszeresen az emberi faj nőstényeiből, vészes gyorsasággal ki fog száradni, míg végül a teste összeaszalódik, akár egy szilva. Fajtársait pedig már kezdetektől megtagadta. Irtózott tőlük.

Így hát ivott az emberi nőkből. Legyűrte félénkségét, s szóba elegyedett a lányokkal. Megcsókolta és megérintette őket, miközben nagyokat kortyolt a vérükből. Nem mert szenvedélyes lenni, s nyakukon is épp csak akkora vágást ejtett, hogy hozzájusson a vérükhöz. Miután végeztek, a lányok felrángatták magukra a bugyit, rendbe tették a ruhájukat, s már siettek is vissza a klubba, ahonnan Gabriel kicsalta őket egy futó menetre. Másnap ugyan kissé csodálkoztak, mikor a tükörbe pillantva apró, szúrásszerű sebeket fedeztek fel a nyakukon, de a dolognak ezzel vége volt.

Társai hamar ráuntak, hogy vele vadásszanak. Mint ahogy azt a vezetőnek is elmondták, fia lassú, ügyetlen, s akár pirkadatig is eltart, míg sikerül összeszednie egy nőt. Assino lemondóan csóválta a fejét, de engedélyezte, hogy Gabriel a többiek nélkül, egyedül vadásszon.

Egy előnye volt a dolognak: így társai soha nem tudták meg, hogy közösül az emberi nőkkel. Ugyanis ezt a faj összes tagja végtelenül visszataszítónak találta… Az embereket nem tekintették másnak, csupán állatoknak, áldozati kelléknek, s szórakozásnak, s ha a fülükbe jutott volna, hogy Gabriel inkább választja ezeket a lényeket a Család nőtagjai helyett, ott helyben felkoncolták volna.

Aztán eljött az éjszaka, amikor úgy tűnt, végleg búcsút mondhat a Családnak. A férfiak nem mentek ki vadászni, de Gabriel ismét kiosont.

Azokon az éjszakákon, amikor nem kellett a többiekkel az utcákat járnia, a város külső kerületeit rótta. Már évtizedek teltek el az első itt töltött órái óta. Rutinosan mozgott a falak között, s nem tudta megállni, hogy az emberi nőket ne próbálja meg közelebbről is megismerni.

Szóba elegyedett egy Sophie nevű lánnyal. Nem volt épp szépnek mondható, eszesnek meg végképp nem, de végtelenül kedves természete miatt a fiú mégis ragaszkodott hozzá. Napközben egy gyorsétteremben dolgozott, így nem vette zokon, hogy a fiú éjszaka látogatja. Első találkozásukkor a lány hajléktalannak nézte, mivel az étterem mögötti kukák körül őgyelgett. Igazság szerint csak a kíváncsisága hajtotta; megérezte a konyhából jövő illatokat s megpróbált belesni az ablakon, hogy kiderítse, mi az a hely. Akkor ütközött bele az egyik kukába.

Megpróbálta meggyőzni Sophie-t, a lány azonban hajthatatlan volt; megkérte, hogy maradjon ott zárásig. A fiú behúzódott az egyik kapualjba, s nem sokkal később a lány feje meg is jelent a résnyire nyitott hátsó ajtóban. Behívta a fiút. Tetszett neki az az elragadtatottság, ami Gabriel arcán ült, ahogy végignézett Sophie testén. Gabriel szemét különösen szerette; akaratlanul is elpirult, ha a fiú ráemelte a tekintetét. Naivan érdeklődő természetét pedig elbűvölőnek találta. Sophie az a fajta lány volt, akinek mindig megesett a szíve a gyámoltalan kóbor állatokon, s még a meglőtt galambokat is befogadta magához, míg azok újra szárnyra nem kaptak. Gabriel sem volt más a számára, mint egy elhagyatott kiskutya, akit befogadhat. Sophie volt az, aki megtanította olvasni. Az írás tudománya lenyűgözte.

A lány, ha csak tehette, könyveket ajándékozott neki, s ezeket a fiú a lakosztályában rejtegette. Bele sem mert gondolni, mit szólna a Család, ha rájönnének, hogy olvas. Ezt ugyanis az emberi képzelet ostoba szüleményének tartották, s kijelentették, hogy Isteneik ellen való. A fajnak megvolt a maga eredettörténete, s egyenesen istenkáromlásnak tartották az írott szót, s az emberek zagyva elméleteit a világ keletkezéséről.

Sophie egyre jobban a bizalmába fogadta, s beavatta őt terveibe; szerette volna otthagyni az éttermet, s New York-ban szerencsét próbálni. Gabriel erősen kételkedett a lány terveiben, de szótlanul hallgatta, s lelkesedéstől kipirult arcát ellenállhatatlannak találta. Megmutatta neki, hogy mennyi pénzt gyűjtött eddig össze a befőttesüvegében, amit a hűtő tetején tartott. Nem is volt kevés. Gabrielbe fájóan hasított ez az emlék… pontosabban az, ami ezután következett.

Ahogy Sophie a hűtő teteje felé nyújtózkodott, az étteremben viselt kis szoknya felcsúszott a combjáról. Kifejezetten alacsony lány volt, s inkább volt gömbölyded, mint karcsú, de fehér bőre olyan volt, mint a legdrágább porcelán. Barnás-vörös, sötét, göndör haja a vállára omlott, s szinte szikrázott a konyhai lámpa fényében. Ahogy végignézett a lány testén, férfiassága azonnal megkeményedett. Sophie az asztalra szórta a pénzt, keze között gyűrögetve a bankókat, Gabriel azonban nem vette le a szemét a lány ajkairól.

– Mit nézel? – kérdezte végül sután. A fiú imádta a lány zavart hangját. Szemei most a mellkasára vándoroltak, s látta, hogy az sebesen emelkedik minden egyes lélegzetvételénél. Nem tudott betelni a lány hatalmas, gömbölyű melleivel, amelyek szinte pattanásig feszítették a vékony kis pamutblúzt.