Kitabı oku: «Éhség – Hazatérés», sayfa 3
– Téged nézlek… Bolond is lennék, ha nem tenném – suttogta rekedt hangon a fülébe, miközben félresöpörte a göndör fürtöket, hogy a nyakához férkőzhessen.
Sophie halkan nevetgélt, ahogy Gabriel végigcsókolta a bőrét. A lány borzongásából rájött, hogy érintése csiklandozza, ezért az orrával is végigsimított a nyakán, mire a lány hangos nevetésben tört ki, s vállait igyekezett minél feljebb húzni, hogy elmenekülhessen a fiú ajkai elől. Gabriel mindezt széles vigyorral nyugtázta, s hirtelen mozdulattal magához fogta a lányt, mélyen megcsókolva, nyelvével finoman simogatva az övét.
Rövid időn belül az ágyban kötöttek ki. Sophie hihetetlenül szenvedélyes volt, s ahogy vad lovaglásba kezdett a csípőjén, melleinek ringatózása szinte megbabonázta.
Eljött a hajnal, s Gabrielnek vissza kellett térnie a Családhoz. A lány üde mosollyal egy utolsó csókot lehelt az ajkaira, s azzal váltak el, hogy a következő éjjelen Gabriel ismét eljön hozzá.
Csakhogy amikor Gabriel visszasurrant a kriptába, a Család már várta. Assino alig tudta visszafogni tomboló dühét, hogy ne ölje meg azonnal elsőszülöttjét; Amatisht ismét utánalopakodott, s amint rájött, hogy Gabriel egy emberi nővel szűrte össze a levet, nem volt rest azonnal jelenteni a dolgot Assinónak. A Család csúfondáros nevetésben tört ki, ahogy a fülükbe jutott, micsoda gyalázat érte a főhercegi családot. Gyűlölték Gabrielt, s csak arra vártak, hogy elbukjon.
Kárörömük nem tartott sokáig; a vezető úgy járkált fel-alá a falak közt, mint egy ketrecbe zárt vadállat, s a falhoz vágva összetört mindent, ami a keze ügyébe akadt.
– Uram… – Zaharia, Assino másik húga térden csúszva közelebb óvakodott. – Egyet se félj, kivégezzük a nyomorultat, amint a kezünk közé kerül…
Befejezni már nem tudta a mondandóját; bátyja egy hirtelen mozdulattal elkapta a torkát.
– Kussolj, ribanc! – sziszegte az asszony arcába, s a nyakánál fogva a falhoz vágta. A Család többi tagja ijedten szűkölt, s alázatosan hátráltak a közeléből. Assino fékevesztetten, artikulálatlanul üvölteni kezdett, karjaival tehetetlenül hadonászva az ég felé.
Gabriel ekkor lépett be a kripta ajtaján.
* * *
Zavartan a kikészített ruhákra pillantott. Nem akart emlékezni arra, ami ezután történt. Beletörődő sóhajjal átöltözött. Vetett még magára egy utolsó, fitymáló pillantást a kétszárnyú tükörben, s öltözékét továbbra is röhejesnek találta. Undorodva gyűrögette a selyempalástot, s már előre utálta az egészet. Ráadásul nagyon is jól tudta, hogy Raven inkább meghalna, semmint hogy az ő párja legyen.
Arwel már az ajtó előtt várta, mikor kilépett a szobából.
– Na, végre… helyes, helyes…
Az asszony tetőtől talpig végigmérte, s megnyugodva látta, hogy legalább ezzel nem lesznek gondok; Gabriel nyilván rájött, hogy mit kell tennie.
– Nem lesz más dolgod, mint kivárni, amíg bemutatjuk neked a párod. A megfelelő pillanatban felállsz, s illően fogadod. Utána pedig elismétled, amit Magory mond. Ha megpróbálod elrontani, s a Családhoz méltatlanul fogsz viselkedni, vagy megpróbálsz kihátrálni, esküszöm, hogy saját kezűleg öllek meg. Világos?
Gabriel felmordult. A parancsoló szavaktól ismét felforrt benne a düh, s képtelen volt igennel válaszolni. Arwel nyert. Karon ragadta, akár egy hisztiző gyereket, s magával vonszolta. Csak a terem előtt engedte el, ahol a Család összegyűlt, hogy fogadja a jegyespárt. Arwel lépett be elsőként, ő pedig engedelmesen haladt mögötte.
Gabriel, Assino fia immár készen áll, hogy fogadja leendő párját, Raven hercegnőt, Magory Főherceg lányát.
A Család tagjai engedelmesen tapsoltak, mikor belépett a terembe. Mélyen meghajolva köszöntötte őket, majd helyet foglalt a számára kijelölt helyen; a leendő pár férfitagja számára egy trónust emeltek, hogy innen szemlélhesse meg jövendőbelijét.
Amint leült, Arwel ismét megszólalt:
– Gabriel, Assino fia, kérlek, tekintsd meg választottadat, s bizonyosodj meg róla, hogy méltó párod lesz majd.
A férfi hallgatott. Nem is kellett mást tennie, hisz’ az egész rohadt frigy el volt döntve. Az esküt tévő pároknak egyébként sem kellett sokat jártatni a szájukat; a szülők beszéltek, ők hallgattak, maximum annyit tehettek, hogy maguk alá csináltak a gyönyörűségtől, hogy ilyen hatalmas megtiszteltetésben lehet részük, bla-bla-bla… Gabriel okádni tudott volna az egésztől.
Ekkor Magory is felállt, s Arwellel együttesen az ajtó felé fordították a tekintetüket. A Család sem tett másként, s most Magoryn volt a sor, hogy folytassa a szertartást:
– Lépj hát be, Raven, Magory elsőszülöttje. Járulj leendő párod s a Család színe elé, hogy esküd örök jegyét büszkén viselhesd szívedben.
Gabriel vonakodva felpillantott, mikor az unokatestvére megérkezett a trónushoz; a lány dereka és combjai be voltak tekerve valamiféle lila palástszerűségbe, amely több méter hosszú volt, így azt a földön húzta maga után. Felsőtestén nem viselt egyebet, csak egy hatalmas, apró ékkövekből kirakott nyakéket, amely befedte a melleit is. Haja egy része fel volt tűzve, a többi szabadon lelógott a vállán, egészen a derekáig. Két tenyerén súlyos aranytálakat tartott, melyek szintén csordultig meg voltak pakolva ékkövekkel. Mezítelen lábain mégis oly kecsesen vonult végig a Család tagjai közt, mint egy macska. Egy pillanatra megállt a terem közepén, s kivárta, míg a társai között felzúgó taps elhal, s eközben le sem vette a szemét Gabrielről. Valóban kifogástalanul viselkedett, a férfinak ezt el kellett ismernie, ahogy azt is, hogy ha nem irtózott volna ennyire, a szertartást akár még szépnek is találta volna.
Raven előrelépett, s könnyed mozdulatokkal a lábai elé helyezte a tálakat.
– Fogadd tőlem eme zálogot, Gabriel, Assino fia, örökkön tartó frigyünk jelképéül. Büszkén fogadom meg eskümet Isteneink előtt; nincs, ki nálad méltóbb párom lehetne.
Raven hátrált pár lépést, továbbra is farkasszemet nézve vele, s megállt Arwel és Magory között. Kezeit összekulcsolta maga előtt, ajkain szende mosoly látszott. Tökéletesen játszotta a szerepét. Ha Gabriel nem ismerte volna annyira, s nem tudta volna, hogy a Klánok között igazi szajha hírében állt, elhitte volna, hogy ártatlan szűzlány.
Magory ismét megszólalt, s hívó kezét felé emelte:
– Szólj hát, Gabriel, Assino elsőszülöttje. Méltó párod lesz-e Raven, Arwel leánya?
– Méltó lesz – dörmögte csüggedten. Páran felkapták a fejüket, s szúrósan pillantottak rá. Ilyenkor általában a leendő pár férfitagjai majd’ kiugrottak a bőrükből boldogságukban, s szinte ordítoztak a ceremóniát vezető Főherceggel. Gabrielt azonban nem érdekelte, mit gondol a Család, csak minél hamarabb túl akart lenni az egész szarságon.
Magory valószínűleg hasonlóan érzett, mert ügyet sem vetett a többiekre.
– Büszkén foglalod-e el helyed az oldalán?
– Igen…
És ez így ment tovább, hosszú órákon keresztül, bár Gabriel nem volt biztos benne, mennyi ideig tartott a szertartás; ő egy örökkévalóságig érezte. Közben lopva újra meg újra Raven felé pillantott, aki lassan egy áruházi próbababára kezdett hasonlítani. Az egész szertartás alatt ugyanolyan félmosolyba rendeződtek a vonásai, ami szende helyet már-már bárgyúnak tetszett. A ceremónia végére Magory tekintete szinte villámokat szórt, látva, hogy unokaöccse meg sem próbál az alkalomhoz illő örömöt tanúsítani; épp ellenkezőleg, ahogy telt az idő, Gabriel egyre elkeseredettebbé vált, s szinte már lefolyt a trónusról, mintha csontjai felszívódtak volna. Raven arcán ekkor sem látszott semmi érzelem; míg apja legszívesebben kettéhasította volna jövendőbelijét, addig ő üres tekintettel, bamba mosollyal meredt a semmibe.
Lehunyta a szemeit, bár biztosra vette, hogy az egész Család látja tiszteletlenségét. Elképzelte, hogy mennyasszonya hosszú, fehér ruhában áll előtte, haja elegáns kontyba tűzve, arcát fátyol borítja, s a rengeteg hószín lepel úgy terül el körülötte, mint egy mennyei felhő. Ő pedig szívében édes izgatottsággal várja, hogy az ujjára húzhassa a gyűrűt, szerelmük zálogát. Bár az álomképbeli lánynak nem volt arca, s ő maga is tudta, hogy ez soha nem fog megtörténni vele. Mégis ebbe a látomásba kapaszkodott, s ez volt az, mely átsegítette az estén anélkül, hogy felpattant és kirohant volna a ceremónia vége előtt.
A szertartást hagyományosan nagy ünneplés követte, melyben a pár kitüntetett figyelmet kapott; a Család koccintott a frigyükre, s jókívánságokkal halmozta el őket. Ezúttal sem volt másképp, csakhogy Gabriel mindebből kimaradt. Miután megkötötték a jegyességet, félrevonta Arwelt s kerek perec megmondta neki: megtette, amit kértek tőle, most pedig hagyják elmenni, ez az egész mulatozás úgysem róla szól. Az asszony ünneplő társaira pillantott; valóban. Míg azok körüldongták Ravent, Gabrielre ügyet sem vetettek. A nyílt ellenségeskedésről most lemondtak, helyette egyszerűen levegőnek nézték.
Arwel végül egy lemondó sóhaj kíséretében legyintett, mintha csak egy pimasz legyet akarna elhessegetni.
Gabriel vetett még egy utolsó pillantást a lányra. Raven továbbra is csak mosolygott, de testbeszéde annál árulkodóbb volt; peckesen kihúzta magát, s hagyta, hogy a Család többi tagja kiszolgálja. Azok pedig kötelességtudóan hordták elé az ennivalót és a bort.
A férfi úgy érezte, ennyi bőven elég volt neki jegyeséből. Kifordult az ajtón, s meg sem állt az erdőben parkoló kocsiig.
Ahogy beült a volán mögé, pár percre sikerült megnyugodnia; görcsösen szorította a kormányt, mintha az lenne az utolsó kapaszkodó, amely még vissza tudja rántani a való életébe. Minden, a Családnál tett látogatás után úgy érezte magát, mintha egy bizarr rémálomból ébredne. Mindig is olybá tetszett a számára, mintha ez a kripta meg az egész tetves környék egyszerűen nem lenne része a valóságnak, s gyakran maga sem akarta elhinni, hogy bármi köze van azokhoz a lényekhez, amelyek ott élnek a föld alatt, állatias ösztöneiknek hódolnak, megrögzötten ragaszkodva primitív hagyományaikhoz.
Kipattant a kocsiból, cigarettára gyújtott. Szívott pár gyors slukkot, de most még ez sem használt; szétvetette a düh, ha arra gondolt, mibe ment bele az imént. Az éjszaka eseményeitől szinte eszét vesztette. Elhajította a cigit, s nagyokat rúgott a kocsi oldalába. Két kezével tépte a haját, s ordított tehetetlenségében. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy a jegyesség örökre a Családhoz béklyózza; vissza kell térnie a kriptába, s társai között leélni az életét. Ha nem teszi meg, azzal végleg bizonyítékot ad róla, hogy megtagadta a gyökereit, s ezzel mintegy feljogosítja a Családot, hogy kivégezzék. Arwel biztosra ment; vagy végleg hozzájuk köti magát, s „jó útra tér”, vagy megölik. Akárhogyan nézte is, ők nyertek, s ezzel nagynénje is tisztában volt.
Semmi kedve nem volt hazamenni. Már maga előtt látta, ahogy végeláthatatlan köröket ró az üres lakás falai között, akár egy vágóhídra szánt állat, mely tehetetlenül vergődik ketrecében. A gondolatra felüvöltött.
Még mindig zihált, amikor egy utolsó pillantást vetett a kocsijára. Minden értéke benne volt; bankókkal gazdagon tömött tárcája, s pazar ékszerei, de nem érdekelte. Mit számít egy rohadt óra, amikor halálra van ítélve?
Elindult a fák között, mindent hátrahagyva. Egyre mélyebbre ásta magát a rengetegben, karjával utat törve magának a sűrű növényzetben. Maga sem tudta volna megmondani, hová megy.
* * *
Mélyeket lélegzett, s nyugodt tekintettel pásztázta a zöld lombokat. Az ösvény melletti fák végtelen sora mintha örökké tartott volna, s láncuk soha nem akart volna megszakadni. Idővel azonban a kép tisztulni kezdett; a növényzet egyre ritkásabb lett, s lassanként az ágak között előtűnt a tenger távoli, csillogó kékje. Az erdőben tökéletes csend honolt; nem hallatszott más, csak Hope erős lélegzetvételei s patáinak dobogása, ahogy elszántan baktatott a kanyargós kis úton.
Lily feje teljesen kitisztult; nem létezett más, csak a föld illata, melyet a kanyargós kis ösvény ontott magából és Hope hatalmas, erős teste, ahogy újra meg újra megfeszült gazdája alatt. S lágy, meleg fújtatása, ahogy békésen lépkedett a lombok sűrűjében.
Az ösvény végéhez érve egy tisztás tárult a szemük elé; Lily lenyűgözve pásztázta az előtte elterülő pusztát. A távolban föld és ég eggyé váltak, s a Nap lassan kúszott felfelé. Még utoljára piros sugaraival csókot lehelt a horizontra, mielőtt felemelkedett volna a felhők fátylai közé, csak azért, hogy este ismét nyugovóra térhessen.
Hope feszülten toporgott alatta. Lily minden porcikájában érezte, ahogy az állaton lassan valamiféle jóleső izgatottság lett úrrá; mintha tudta volna, mi következik. Csakhamar Lilyn is elhatalmasodott ez az érzés, mintha az energia Hope-on keresztül áramlott volna belé. Nem várt tovább; sarkait egy hirtelen mozdulattal az állat oldalához nyomta, s egyetlen hangos kiáltással előrelendült. Hope rögtön sebes vágtába kezdett, s szinte repült lovasával. A világ hirtelen végtelennek tetszett, s Lily ekkor érezte meg igazán, mily’ apró is ő.
A szél újra meg újra a hajába kapott, teste hűen követte Hope mozgását. Még soha nem érzett ekkora erőt magában; biztosra vette, hogy bármire képes, hegyeket megmozgató energia lakozik tagjaiban. Ez az érzés több volt, mint amit valaha is átélt, s jobb, mint amit el tudott képzelni.
Jobb volt, mint bármi, amit halandó ember megtapasztalni képes. Biztos volt benne; akármilyen gazdag is valaki, bankóit akár ki is hajíthatja az ablakon, ilyet semmi pénzért nem kaphat meg. Jobb, mint a siker, mint a győzelem. Jobb, mint a szex, jobb, mint bármely ital vagy étel…
Ez az érzés… maga a szabadság volt.
Hope száguldott. Lily érezte maga alatt a feszülő izmokat, melyek mozgatták az állat testét. Érezte, milyen hihetetlen erő lüktet alatta. Eme varázslatos utazás azt az illúziót kelti a lovasban, hogy ő uralja ezt az energiát. Ő irányít.
S közben, mintegy észrevétlenül, rádöbben: bár látszólag ő a birtokló, valójában őt birtokolják. Testén lassan elhatalmasodik az az erő, melyet lova ad neki.
Lily úgy érezte, szinte eggyé válik Hope-pal, ahogy közösen átszelték a zölden tündöklő lankákat a Nap felkelő fényében. Hirtelen enyhe keserűség nyilallt belé, ha arra gondolt, csak ezekben a pillanatokban érzi magát igazán gondtalannak.
A falu lakóit messzire kerülte; azok édesanyja ideköltözése óta furcsállkodva nézték a családot, bár Lily sosem értette igazán, miért. Apja mindig elhessegette ezt a témát, ha a kislány faggatni próbálta. Nem mondhatni, hogy vidám gyerekkora volt; valahogy sosem tudott barátkozni. Azt hitte, később minden könnyebbé válik majd. Hisz’ – gondolta utólag – azon nincs semmi csodálkoznivaló, hogy a gyerekek csúfolták őt. Furcsállták szokatlan külsejét, s azzal sem tudtak sokan mit kezdeni, hogy szülei miért éltek annak idején oly csendes visszavonultságban. Igaz, édesanyja nem sokkal az ő születése után meghalt, de a kicsi, zárt közösség nem felejtett egykönnyen.
A helyzet azonban később sem lett jobb; Lily úgy érezte, erején felül próbálkozik, hogy közelebb kerüljön a korabeliekhez, de mindez meddő kísérletnek bizonyult.
Végül mégis úgy tűnt, rendeződni látszanak a dolgai. Egy fiatal férfi randevúzni hívta. Alexander akkor végzett a New York-i egyetemen, és azonnal át is vette az épp nyugdíjba vonuló helyi orvos praxisát. A helyiek nem örültek ugyan semmiféle változásnak, de hamar bizalmukba fogadták a visszahúzódó, türelmes fiatalembert. Amint látták őket kézen fogva az utcán, Lilyre is egészen más szemmel kezdtek nézni. Elvégre ha egy ilyen rendes férfi lát valamit ebben a nőben, tűnődtek, akkor csak nem lehet olyan rémes némber.
Ahogy azonban telt az idő, Lilynek rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem illenek össze választottjával. Alexander csendes természete végtelen becsvágyat takart. Azért választotta a falusi háziorvos szerepét, mert ezt a pozíciót tisztelet övezte a helyiek körében, s ő nem is vágyott többre. Lily csakhamar ráébredt: nem vállalkozik nagyobb kihívásokra, mivel gyávasága még becsvágyát is legyűrte.
Bár nem volt túlzottan tehetséges, a belé vetett bizalom lassanként önhitté tette. A maga módján szerette a lányt, aki kezdetben végtelenül hálás volt azért, hogy a férfi törődik vele. Mégis elkerülhetetlenül belefáradt a férfi diagnózisaiba, melyek Lily különös kórját kutatták. Alexander vashiányt állapított meg nála, s diétát rendelt el a számára. Tulajdonképpen az orvosi rendelőjében ismerkedtek meg. Lily ugyanis már-már kényszeresen kereste a magyarázatot a tüneteire. De hiába tömte magába a brokkolit, zöldborsót, paradicsomot; hiába szedett vitaminokat, s ki tudja még hány különféle pirulát. Alexander mind bosszúsabbá vált; saját diagnózisát nem kérdőjelezte meg ugyan, ellenben arra gyanakodott, hogy Lily titkon nem követi az utasításait.
Pedig a férfinak már kész terve volt közös jövőjüket illetően; úgy képzelte, Lily, szakavatott segítségének hála, szép lassan rendbe jön. Az ő feleségeként megbékél végre a falusiakkal. Nem szorul majd arra, hogy munkáját otthonról végezze, levelek útján tartva a kapcsolatot a kiadójával. Hisz’ a diétának és gyógyszereknek köszönhetően nem fog már élettelen zombiként, álmatlanul kóvályogni éjszakánként. Általános gyengesége is elmúlik idővel, nem is beszélve a többi furcsa tünetről.
Lily már kevésbé volt bizakodó. Bár mindent megtett, amit Alexander javasolt neki, kezdett kifogyni a béketűrésből, és ráunt a férfi megátalkodott konokságára is, mivel annak arcán eleinte elnéző mosoly terült szét, ha a lány megkérdőjelezte javaslatait, később pedig, ahogy egyre inkább elvesztette a türelmét, egyszerűen letorkollta, vagy beérte egy-egy dühös fintorral.
Végül, alig tíz hónap együttlét után, Lily szakított vele. Természetesen az esemény híre villámsebesen elterjedt. A lányt immár végképp elítélték, mondván, hogy összetörte annak a jóravaló, becsületes embernek a szívét.
Lily lemondóan felsóhajtott. Ha mást nem is, azt mindenképp be kellett ismernie, hogy nem stimmel vele valami. Azonban hiába vizsgálgatták a különféle szakemberek, hiába utazott Rosewill-be, a legközelebbi nagyvárosba. Hiába szeretett volna eljutni New York-ba, további segítség után kutatva, arról csak lebeszélték, mondván, ha itt nem találtak magyarázatot a tünetekre, pénzkidobás lenne a kilátástalan utazgatás. Lilynek be kellett ismernie, hogy igazuk van, s maga sem tudta, miért keres még mindig ilyen elszántan valamiféle magyarázatot. Csak annyit tudott, hogy válaszokat akar.
Most azonban nem akart mindezzel foglalkozni. Elhessegette a fájó emlékeket, kissé megsarkantyúzta Hope-ot, s élvezve a száguldást a ház irányába vágtattak.
Gabriel csak menetelt előre. Fogalma sem volt, mióta csatangol céltalanul az erdőben.
A fák egyre ritkásabb csoportokban emelkedtek előtte. Ahogy azonban közelebb ért volna az előtte elterülő tisztáshoz, megtorpant; furcsa zajra lett figyelmes.
Ahogy minden érzékével a hangra összpontosított, rájött, hogy paták dobogását hallja. Macskaléptekkel közelebb lopakodott ahhoz a helyhez, ahol az állatot sejtette, s óvatosan kilesett a fák ágai közt.
A látvány úgy hatott rá, akárha szíven döfték volna.
Egy lányt pillantott meg, aki játszi könnyedséggel lovagolta vadul vágtázó hátasát. Hosszú, vörös haja volt, mely úgy hullámzott mögötte, akár egy vízesés. Képtelen volt levenni a szemét karcsú derekáról s ringó alakjáról, mely olybá hatott, mintha a lány valami mágikus táncot járna. Mintha csak az erdő is azért burkolózott volna a titokzatos félhomály köntösébe, hogy elrejtse a kíváncsi szemek elől ezt a csodát.
Ahogy a fák előrehajló ágai közül csendesen figyelte lovagló alakját, az a hirtelen ötlete támadt, hogy odamegy hozzá és megszólítja. Pár lépés után azonban megállt. Dühös volt magára. Mégis, mi a fenét képzel?! „Hello, Bébi, csak épp a környéken jártam. A tök kihalt erdőben, épp a te házad körül lopakodva… ja, ne ijedj meg, ne, ne menekülj be a házba előlem. Nyugi, ne hívd a zsarukat, nem vagyok bolond.”
Nem volt sok ideje az önszitokra, mert a lány hirtelen felkapta a fejét. Gabriel lába alatt megreccsent egy apró ág, amely puskalövés-szerűen hatott az öböl néma csendjében.
A férfi óvatosan hátrébb húzódott, s némán káromkodott. Lélegzetvisszafojtva várt. A lány pár másodpercig az erdő sűrűjét kémlelte, azután arra juthatott, talán csak egy mókus kutat ennivaló után az ágak között, mert végül hátat fordított a rengetegnek. Sarkait hátasa oldalába vájta, s az állat könnyed poroszkálásba kezdett.
Gabriel képtelen volt levenni a szemét róla. Törékeny alakja szinte megbabonázta, ahogy lágy mozdulatokkal ki-kiemelkedett a nyeregből. Nagyokat nyelt, s érezte, hogy szemei szinte kiugranak üregükből.
Nem tudta, miért van rá ilyen hatással a lány. Az érzés viszont megrémítette. Sebesen hátrálni kezdett; minél hamarabb menni akart, szabadulni ennek a nőnek a bűvköréből. Ekkor azonban észrevette, hogy bal lába beleakadt az egyik fa gyökerébe, mely meredeken kiboltosodott az aljnövényzetből. Már nem volt ideje kirángatni onnan; a növény elgáncsolta, ő pedig hangos puffanással hanyatt esett az avaron. Ezt már nem csak a lány, hanem alatta ügető lova is meghallotta. Az állat azonban nem állt meg, nem fürkészte szótlanul a körülötte elterülő tájat. A menekülés ösztöne minden zsigerét uralta; amint Gabriel váratlan csattanással a földre zuhant, az állat megugrott lovasa alatt. A lány nem volt felkészülve a sebes vágtára; csaknem azonnal elvesztette egyensúlyát, s kibillent a nyeregből. Ujjai épp csak érintették a kantár szélét, így az kisiklott közülük.
Gabriel, amint földet ért, rögtön talpra ugrott; el akart tűnni onnan, mielőtt még a lány a nyomára bukkan. Ekkor azonban meghallotta az éles sikoltást, s gondolkodás nélkül kirohant a fák közül. Amint megpillantotta alakját, amint a porba zuhan, s hátasa megvadulva, nagyokat bakolva körbe-körbe vágtázik, tudta, nincs vesztegetni való ideje. Tekintetét a hátasra emelte. Hope megérezte a reá szegeződő pillantást, s Gabriel jelenléte azonnal hatott rá.
A férfi megérezte az állat testében feszülő félelmet; érezte heves szívverését, feszülő inait, a remegést, mely a csontjáig hatolt. Szemeit összehúzta, homlokán elmélyültek a ráncok; minden figyelmével Hope-ra koncentrált. Mintha eggyé váltak volna: amint sikerült közel férkőznie az elméjéhez, a ló immár csak őrá figyelt. A férfi, bár minden idegszála pattanásig feszült, nyugalmat erőltetett magára. Mélyen, egyenletesen lélegzett, tagjait ellazította. Hope szinte szolgain vette fel levegővételei ritmusát, s a férfi érezte, ahogy dobogó szíve is egyre nyugodtabban kalapál hatalmas bordái alatt.
Tudta, hogy az állatra már nem lesz gondja; az immár komótosan lépkedett, s orrával a közeli karám oldalán elterülő fűben turkált.
A lány mellett termett; nem mert hinni a szemének. Annyi falusi lány közül épp a kis hercegnőjelöltet kellett kifognia. Óvatosan mellé térdelt, s aggódva vizsgálgatta. Ujjaival megtapintotta a nyakát; fellélegzett kissé, amint megérezte a fehér bőr alatt futó erek élettel teli lüktetését. Ahogy tudata kissé kitisztult, már látta, hogy Lily mellkasa szelíden emelkedik fel-le. Szemeit azonban továbbra sem nyitotta ki. Gabriel erősen végignyomogatta mindkét lábát; bár a lány nem volt eszméleténél, térdei reflexszerűen megrándultak az idegen érintéstől. Végül az arca fölé hajolt, elsimítva az útból az elé hulló tincseket. Lily még így is gyönyörű volt, ahogy aléltan feküdt a karjaiban. A férfi csak nézte őt, porcelán bőrét, lágy vonásait, kecses testének vonalait.
Furcsa zaj térítette magához, de ahogy felkapta a fejét, rájött, hogy csak Hope prüszkölését hallja.
Egyik karját óvatosan, már-már félénken a lány tarkója alá csúsztatta, másikat a térdhajlatába. Lassan felemelkedett vele, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az arcáról.
Ahogy a házba lépett, ismét nyomasztó érzés kerítette hatalmába; itt kóvályog egy vadidegen házban, ráadásul egy olyan lánnyal a karjában, aki valószínűleg megsérült miatta. Miatta, mert nem volt jobb dolga, mint szatír módjára leskelődni utána a fák közül.
Megrázta a fejét, hogy elméje kissé kitisztuljon. Tudta, össze kell szednie magát, és a lányra koncentrálnia.
Az előtérből csak két helyiség nyílt, egy konyha és egy nappali. Utóbbiban azonnal megpillantotta a felfelé vezető, kopottas falépcsőt. Bár tudta, hogy a lánnyal a karjában nehezen fog feljutni, mégis arra gondolt, mindenki szívesebben ébred a saját hálószobájában. Ha magához tér, valószínűleg nem fog emlékezni semmire, s azt fogja hinni, csak egy mély álomból riadt fel.
A lányt az ágyra fektette; a ruhája csupa piszok volt, haja kócosan terült szét arca körül, csizmáját vastag sárréteg borította.
Nem hagyhatta csak így ott. Fölé hajolt, s a nadrágja kigombolásába fogott. A mozdulat közepén azonban megállt. Ajkait összeszorítva tekintetét a lány arcára függesztette. A gondolat, hogy kihasználva az állapotát levetkőzteti, s meztelen bőrét érinti, nem tűnt helyesnek. Elképzelte, milyen lenne megsimogatni a hófehér combokat… mikor a lány a karjában feküdt, forró teste hozzápréselődött. Az illata, mely oly üde s élettel teli volt, mint egy mezei virágé, szinte megszédítette. Vágyott rá, hogy újra hozzábújhasson alabástromszín bőréhez, hogy újra érinthesse ezt a törékeny, jázminillatú szobrot. De úgy érezte, ha ezt tenné, az olyan lenne, mintha megbecstelenítené a lányt. Bemocskolná. Elrontana valamit, ami ily’ tökéletes.
Mégsem volt rá képes, hogy csak úgy otthagyja, koszos ruháiban, szétvetett tagokkal az ágy tetején. Nagy levegőt vett hát, s ismét fölé hajolt.
A nadrágot könnyűszerrel kigombolta, de a szoros anyagot képtelen volt lecsúsztatni a lány combjain. Megpróbálta felültetni, de még mindig nem nyerte vissza az eszméletét, s úgy zuhant vissza az ágyra, akár egy élettelen fabáb. Az az ötlete támadt, hogy fog egy ollót, és egyszerűen levágja róla a nadrágot, de gyorsan elvetette.
Végül a lány lábait a vállára vetette, térdhajlatát kulcscsontjának támasztva. Ahogy a feneke elemelkedett az ágytól, már könnyűszerrel lehúzta a nadrágot a bokájáig. Próbált tudomást sem venni erről az erotikus helyzetről, de egész teste bizsergett, füleiben pedig oly hangosan dobolt a vér, hogy szinte megsüketítette.
Csizmáitól egyetlen mozdulattal szabadult meg, vastag pulóverével azonban már bajban volt, s csak hosszas műveletek árán sikerült kibújtatnia belőle.
Végül minden ruhadarabjától megszabadította, s gyengéden visszafektette az ágyra. Azonnal a fürdő felé fordult; az esélyt sem akarta megadni magának, hogy bámulhassa.
Miután megnyitotta a vizet, visszatért a szobába. Lily úgy festett, mint aki alszik. Gabrielt ismét átjárta a rémület: miért nem ébred már fel? Nem mintha különösebben örvendetes fordulat lett volna a számára. Alapvetően megnyugtatta volna a helyzet; így megkímélhette magát a magyarázkodástól. De mégis…
Ügyelt rá, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. Képtelen volt levenni a szemeit a lány meztelen testéről. Bőre szinte világított a sötét takarón. Mellei lágyan szétterültek, bimbói megkeményedtek a szoba hűvös levegőjétől. Feje hátrabukott, ajkai enyhén szétnyíltak, akárcsak… a combjai. Gabriel csak állt az ágy mellett, s gyönyörködött a lányban. Legszívesebben mellé feküdt volna, s addig csókolta s simogatta volna mindenütt a testét, míg fel nem ébreszti.
Ahogy ehhez a gondolathoz ért, elkáromkodta magát, s idegesen a hajába túrt. Vesszője egyre keményebb lett, s a nadrágjához feszült, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy a saját testével legyen elfoglalva. A kád megtelt vízzel, s a lánynak szüksége volt a fürdésre. Ahogy ruhátlanul hevert ott, Gabriel látta, hogy enyhén reszket, s ujjvégei lilás színben játszanak. Nem vesztegette hát tovább az időt, egyetlen elszánt sóhaj kíséretében odalépett hozzá, s karjaiba emelve a fürdőbe vitte.
Óvatosan a vízbe csúsztatta a lábait; egyik karjával a fejét tartotta, a másikkal pedig finoman átdörgölte minden tagját, akárha a lány egy kisbaba lett volna. Talált a kád peremén egy mosdószivacsot; nem akart csupasz kézzel a lányhoz érni. Amennyire csak lehetett, meg akarta őrizni kettejük közt a távolságot. Bár maga sem tudta, miért, úgy érezte, hogy máskülönben bűnt követne el Lily ellen.
Végigsimította vele a lány lábait, ahogy azonban egyre feljebb haladt a combján, egyre inkább elbizonytalanodott. Végül a combok találkozásánál megállt. Felpillantott; Lily arca nyugodt volt, szemeit lehunyta. Feje kissé félrebillenve, Gabriel könyökhajlatában pihent.
Végignézett a testén. A lány oly apró volt, hogy kényelemesen elfértek a kádban kinyújtott lábai. Bokái karcsúak voltak, lábszárai pedig – a lovaglásnak hála – tökéletes formájúak. Akárcsak a combjai. S a köztük megbúvó, apró háromszög… Csupasz dombja a legizgatóbb volt, amit Gabriel valaha látott. Ahogy elképzelte, milyen lenne a szorosan zárt combok közé férkőzni… Apró csókokkal kérlelve, hogy tárja szélesre lábait, engedje közelebb ahhoz az édes nyíláshoz, melynek megízlelésére már annyira vágyott… A gondolatra megborzongott. Tekintete felsiklott a tökéletes, lapos hasra, majd még följebb. Keblei feszesen álltak, s a víz lágyan hullámzott teste körül, újra meg újra gyengéden megostromolva a feszes bimbókat. A lány teste mintha csak zavarba jött volna ettől a buja udvarlástól; bimbói s arca már-már kipirultnak tetszettek.
Gabriel tudt, ha még sokáig legelteti a lányon szemét, nem fogja tudni visszafogni magát. Egyszerűen kikapta könnyű testét a vízből, s meg sem állt vele az ágyig. Nagy kurafi volt, ez igaz, de soha nem tudott volna egy nőt bántani és csak olyanokkal volt együtt, akik őszintén vágytak rá. Bár azt meg kell hagyni, ha ez a lány kérte volna, hogy legyen vele… Nem ellenkezett volna. Egy percig sem. Ha kell, puszta kézzel tépi le magáról a ruhát, csak a lány legalább egyszer fogadja magába cserébe…
Döbbenten meredt maga elé. Azon gondolkozott, vajon mikor ment el az a maradék esze is. Olyan hatással volt rá ez a nő, amilyet még sosem érzett azelőtt, s ami halálra rémítette.
